karpataljaiv

Kárpátalja IV.

Eljött a nap. Szokás szerint kicsit késve sikerült elindulni, amit megfejeltünk még egy kis nem betervezett kitérővel is, de végül még időben odaértünk Bálinttal a kempingbe. Gyorsan letámasztottuk a vasakat és némi maláta alapú frissítőt vételezve mi is csatlakoztunk a már ott beszélgető társasághoz. Az este nagyon jó hangulatban telt el, és tartalmas beszélgetések után tértünk nyugovóra.

Másnap reggel kicsit lassabb volt a határátkelés mint vártuk, és a hangulat is fagyosabb volt a hivatalos szervek részéről. Tavaly még a motorokat is meg kellett burrogtatni, most csak egy-két teljesítményadatot kérdeztek és az álmélkodás is csak annyira volt meg, amennyire egy háború szélén (?) levő ország határvédőitől elvárható. Mindenesetre átjutottunk. Géza, a Sámuel alapítvány vezetője nagyon okosan a határ közvetlen közelébe szervezte a találkozót, így nem lettünk kitéve a rendőrség a lanyhuló állami szigor miatti megnövekedett étvágyának.

Így kb. 10 km motorozás után meg is érkeztünk Péterfalva sportkomplexumához, ahol hatalmas üdvrivalgással vártak minket a gyermekek, akik már három éve ábrándoznak arról, hogy végre ne csak álló helyben a gázmarkolatot rángatva élhessék át a vágyott motorozást. Rövid eligazítás után felgördültek a paripák a sportpálya felpöndörödött szélű gumilapokból még egy másik világban összerakott futópályájára, hogy megkezdjék végtelenbe konvergáló számú köreiket. Néhány karika után kiálltam egy kicsit fényképezni, hogy a képek segítségével még jobban tudjam bemutatni azt, ami leírhatatlan: azt az örömöt, azt az egység érzést, ami akkor áthatotta a szebb napokat is látott pályát. Látni, ahogy a társaim róják a köröket, ahogy az egyenesben az ifjú utas kurjongatása közepette kigyorsít a Vmax és a 4 a 4-be hangrendszer megremegteti a levegőt, miközben egy kislány a félelmét leküzdve egy csopper tankján ülve 1-esben, alapjáraton megteszi az első métereket. Hát.. az ilyen napokért érdemes küzdeni.

A társaság kitett magáért, fejenként nagyjából 30-40 kör megtétele után kegyelmeztünk meg a vasaknak. A gyerkőcök is elfáradtak, úgyhogy csak minimális extra kuncsorgást kellett teljesíteni. Utána mentünk át mi is a központ éttermébe, ami mellett egy ódon óriáskerék állott. Rövid terepszemle után vettük észre, hogy elhagyatott dodzsem és egyéb játékok is találhatóak a helyen. Az egyik nevelővel beszédbe elegyedve kiderült, hogy ez a sok minden a kolhozosítás után jött létre, mégpedig azért, mert jó a termőföld a környéken, az emberek szerettek dolgozni és volt egy elhivatott vezető. Ennyi. Egyszerű a képlet, nem? Mégis manapság a legtöbben az akarat megerősítése helyett az ideológiákat keresik, hogy mit miért nem lehet megvalósítani. A régi időkben még a Szovjetúnióból is buszokkal jártak Péterfalvára, hogy 3 órás sorbanállás után felülhessenek az óriáskerékre! A kis falu focicsapata pedig annyira erős volt, hogy ha a bajnokság végén nem álltak dobogóra, akkor az automatikus útilaput jelentett az aktuális edzőnek.

Meglepődtünk, amikor közölték, hogy hamarosan velünk fog körözni az óriáskerék! Mikor beindították a monstrumot és ott álltunk a lépcsőn, a múlt nézett ránk. Láttuk a letűnt idők embereinek az arcát, ahogy a munkából kiszakadva végre eljutnak az áhított helyre és hallottuk a gyermekek kacaját. Aztán ahogy elindultunk felfelé, a csendben a szerkezet mordulásai okoztak némi izgalmat, és éreztük, hogy az óriáskerék dicső ideje tényleg már a múlté. A táj madártávlatból történő megcsodálása után nagyon finom gulyással vendégeltek meg minket az Alapítvány munkatársai, amit a gyermekekkel közösen fogyasztottunk el. A segélytúrák során már megfigyeltem, de itt még jobban szembetűnő volt, hogy azok a fiatalok, akik szükségből érkeztek meg a biztonságot nyújtó kikötőbe, mennyivel udvariasabbak, mennyivel jobban értékelnek mindent. Pici gyerekek és olyan nyugalommal, tisztelettel és szeretettel viseltetnek az ember iránt, ami a bőrkabáton keresztül az ember szívéig hatol.

Az ebéd végeztével Géza nagyon megköszönte a látogatásunkat, hogy reménnyel tápláljuk a határon túl élőket, mert van aki rájuk nyitja az ajtót az anyaországról. A hangos taps közepette lesütött fejjel gondolkoztunk azon, hogy megérdemeljük-e ezt, hiszen mennyi minden lehetne még tenni! A remény mellé némi adomány is került, mert a határon túl nagyon rossz anyagi helyzet uralkodik, a fizetőeszköz, a hrivnya ugyanis 30%-ra esett vissza a háború előtti állapothoz képest! Ezért nagyon fontos az összefogás, hogy egy picit mi is tudjunk valamit tenni értük.

A búcsút követően Csetefalván megálltunk megnézni az ódon református templomot. A 34 méter magas fatoronyba felmászva ismét időutazáson estünk át. Az oszlopokon mindenfelé nemzeti szín szalagok sorakoztak és az öreg harang pedig az 1922-es évszámával és a magyar szövegével hirdette, hogy Trianon után is honfitársaink húzták a kötelét. Továbbendúrózva a kráterekkel tarkított úton Munkács felé vettük az irányt. A várba felérve megdöbbentett az építmény monumentális megjelenése. Időnk kevés lévén csak felületesen tudtuk körbeszaladni az erődítményt. A Turul szobor tövében Bálint felolvasta a hely történetét amit a falak között lefele ballagva ízlelgettünk. Szerencsére a magyar kormány hathatós támogatásával nagyon sok minden rekonstruálásra került és sok magyar felirat és szobor hirdeti a dicső múltat.

Rövid motorozás után ismét határátlépés következett. Már rutinosan ment minden, jó hangulatban vártuk a soha el nem érkező sorunkat. Érdekes, hogyha az ember elfogadja, hogy a cél érdekében ezen át kell esni és tudja mire számíthat, akkor alig érződik problémának, hogy az a szokásosnál jóval több időt vesz igénybe.

A táborban a vacsorát követően ültünk a székeken a Túr partján és a nyári éjszakában és közösen elevenítettük fel a nap eseményeit.
– Bácsi kérem, menjünk még egy kört – idézi fel az egyik kislányt Hernyó.  – Körönként cserélni kellene, hogy a többiek is sorra kerüljenek – próbált ellenkezni. – Jó, de maga annyira jól vezet! – így meg is lett a bónuszkör, ez az apró kislány már most tudja, hogyan kel levenni a férfiakat a lábáról.
– “Gyorsan menjünk ám, mert nem szeretem ha megelőznek!” mondta a kissrác, miután felpattant a hátsó ülésbe. – meséli nevetve Totó.
Tőlem pedig azt kérdezte egy kisfiú, hogy miért van ennek a motornak olyan furcsa szaga? Hát persze, hogy nem a motor burkolózott illatfelhőbe, hanem én, mert a tűző napon a reggeli indulás óta rokfortos lazacra izzadtam magam a bőrgatyában…

Nekem sajnos el kellet búcsúznom, mert másnap reggel már egy újabb kaland kezdődött és egy-két ügyet el kellett simítani még előtte. Ahogy az éjszakában húztam a gázt hazafelé a kihalt autópályán, magam előtt láttam a kis Artúrt, aki a lábamat átölelve néz fel és mondja: – Szeretném még látni magukat! Igen, jövőre is ott a helyünk. Akárhány motor jön is össze, de ott kell lennünk, mert ezeknek az apróságoknak az életébe olyan élményt és örömet viszünk, ami mi el sem tudunk képzelni, és talán ez adja meg a lelkesedést és kitartást, hogy megmaradjanak… magyarnak.

Sólyom

Vissza