motorozz_a_gyermekekert_karpatalja_V

Kárpátalja V.

“…Fontos, hogy a motorod kifogástalan állapotban legyen (gumi ne legyen kopott, stb.), papírok rendben és legyen a te neveden!…” – bizony, hiszen a szigor ukrán határt kell leküzdenünk, gondoltam, miközben ezeket írtam. Ha nagyobb létszámú motoros összeverődik, gyakran van valaki, aki elfelejt / elront / elnéz valamit és nem lenne jó, ha az északkeleti szomszédunk amúgy is problémás zsandárjai fedeznék ezt fel, tehát tessék odafigyelni! Csináltattam új útlevelet, zöldkártyát is megnéztem, biztos ami biztos. A forgalmit viszont elő sem vettem, hiszen tavaly vizsgázott a motor. No, hát erre az apró tévedésre a szemrevaló határőr leányzó hívta fel a figyelmem… Képzelhetitek, hogy égtem. Nem volt mit tenni, a büntetési papírok zsebretétele után hátraarc és egy közeli büfé mellett leparkoltuk a paripát. A többiek zokszó nélkül segítettek ki. Jó érzés, ha az ember tud számítani a barátaira!

Idén elsőként Beregszászon töltöttük az éjszakát, hogy legalább egy kicsivel több időt tudjunk az ottaniakkal lenni. A finom vacsora elfogyasztása után kószáltunk egy kicsit, hogy megtaláljuk az ajánlott Pipacs nevű helyet, ahol jól ki lehet ülni és élőzene is van. Mivel már későre járt és fáradtak is voltunk, ezért az egyik közeli cukrászdánál arra jutottunk, hogy terasz van, ki lehet ülni, Noéminél pedig itt a citera, így élőzene is lesz, tehát minden bizonnyal ez a Pipacs és nem megyünk tovább. :) Néhány sör legurítása után a záróra vetett véget a művészetnek, így hazafelé vettük az irányt, de menet közben Polya meginvitált minket még egy bambira. A legközelebbi bár személyzete nagyon megörült, hogy magyar gyermekeket jöttünk motoroztatni, ami felettébb jót tett az amúgy sem kutya hangulatnak. A két társaság között beindult a hívjuk-meg-egymást atombombaszerű láncreakció, aminek az lett a vége, hogy éjfél után sikerült ágyat fogni!

A reggeli kávé után Istentiszteleten vettünk részt, amelyet a Sámuel Alapítvány alapítója celebrált. Ült az a maroknyi motoros a templomban és bizony el kell ismernem, néhányunkon meglátszott az előző este. Nem volt büszkeség, de akárhogy is: motorosok vagyunk. Határozottabb elképzelésünk van a világról, képesek vagyunk komoly erőfeszítéseket tenni azokért a célokért, amelyek egybevágnak az értékrendünkkel, de nem vagyunk szentek és nem is akarunk annak látszani. A biztosítékot azért nem csaptuk ki, de biztos fogadtak már jobban szituált társaságot is az ódon falak. Ilyenek is vagyunk, meg olyanok is, akik több száz kilométert utaznak, hogy órák hosszat tekerjék körbe-körbe a motorokat a pályán.

A tiszteletes úr gondolatait hallgatva kicsit rendet rakhattunk belül, reggeli után pedig Péterfalva felé vettük az irányt. Ha a holdraszállás tényleg kamu, akkor biztosan ezen az úton vették fel a snitteket, mert a kráterek formája és mérete is kábé stimmelt. Kihasználva a motortalanságot menet közben fotózgattam, ami azért nem volt annyira egyszerű. Nem vagyok oda ezekért a nagy túraendúrókért, a nyersebb vasakat szeretem, de tény, hogy a tökéletes BMW futóműnek és a kényelmes, hatalmas hátsó ülésnek nagy szerepe volt abban, hogy nem hagytam el a fedélzetet a kattingatás közben.

A stadionba beérve már vártak minket a gyermekek. A szokásos biztonsági eligazítás után megindultak a motorok. A partvonalról szemlélve sokkal jobban volt időm megfigyelni, mi is történik: hogy várják a kicsik egy-egy motor visszaérkeztét a depóba, milyen az arcuk, amikor leszállnak a hátsó ülésről. Milyen a pilóták ábrázata.. Hihetetlen volt a gyermekek öröme által sugárzott boldogság. Mondtam is Géza bácsinak, hogy nem tudni, ki kapja a többet. A kulcs talán az őszinteség, ahogy tud még örülni egymásnak a határ két felén élő magyar. Az itthoni megőrült hétköznapokban ez a tisztaság egyre inkább kiveszőben van, de itt fel lehet töltődni évről-évre .

Két óra körözés után, fél egykor állt ki az utolsó motor is. A rekord 50 km a 400 m-es futópályán!! Kitett magáért a csapat, de a srácok még így is közelharcot folytattak az utolsó körökért :) Apropó idő! Tudtátok, hogy ugyan Ukrajnában +1 óra van hozzánk képest, de Kárpátalja magyarjai ezt makacsul figyelmen kívül hagyják és magyar idő szerint élik az életüket? Tisztelet érte!

Ebéd előtt olyan asztali áldást énekelt nekünk a gyereksereg, hogy azt nem lehet leírni. Ilyen jó modorú ember-palántákat látni bizakodásra ad okot, hogy nincs még minden veszve. Talán az lehet az oka, hogy a “modern civilizáció” szennye kevésbé jut el ide. Az embernek az az érzése támad, hogy a kevesebb, bizony több – bár mindannyiunknak fájdalmas lenne lemondani a sok “nélkülözhetetlen” jóságról. Az itt élő emberek pedig azért meg tudnák cáfolni ezeket a nemes gondolatokat. Jelenleg ugyanis 16 db ezresnek megfelelő valuta a minimálbér! A zsoldosok pedig havi 80 rugóért mennek háborúba – és ez egy vonzó fizetés! Ilyenkor az ember azért elgondolkodik azon, hogy mennyire “borzasztó” is az itthoni helyzet.

Délutánra az idő eldöntötte, hogy felmenjünk-e a Vereckei hágóhoz: nem. Így nem lettünk puhányok, cserébe viszont egy kicsit nézhettük a függönyszerű esőt, amiben értelmetlenség lett volna elindulni a 20 centi mély gödrökkel endurósított úton. Elgondolkodhattunk azon, hogy hogy lehet ismét az, hogy végig rossz időjárást jósoltak, ennek ellenére amíg motoroztattuk a gyermekeket és ebédeltünk, le kellett dobjuk a kabátokat. Aztán meg, hogy egy kis zarándoklat jellege is legyen a dolognak: jött az égi zuhany. Biztosan véletlen, de egy ilyen túra közben ezt egészen máshogy gondolja az ember… Kap egy kis megerősítést, hogy a Mindenható azért odafigyel a dolgokra.

A határon visszafele volt egy kis feszkó, a lehalt BMW (nem a Harley! :)), a megázó citera és egyéb esetek, de így-úgy abszolváltuk az átkelést és mindenki épségben megérkezett a kempingbe. Nagyszerű nap volt mögöttünk. Áldás volt rajta. Olyan volt, mint régen.. és ebből látszik, hogy hiába a viták és nézeteltérések, ha ugyanazok a gyökerek, akkor a félbevágott fa előbb-utóbb összenő megint.

Sólyom

Vissza