karpataljavi

Kárpátalja VI.

Idén a szokottnál is idegesebben pakolásztam az induláshoz a kárpátaljai református Sámuel alapítvány gyermekotthonaihoz szervezett jótékonysági túrához – tavaly a határon jól beégtem a lejárt papírjaimmal, idén ez nem fordulhat elő még egyszer… Sikerült is gond nélkül határt lépni, de úgy néz ki, hogy a staféta körbejár mert egy motor nagyon nem akart beindulni. Szerencse a szerencsétlenségben, a nagy határforgalom forgatagában átjutott mindenki feltűnés nélkül.


Elég borongós időt jósoltak a hétvégére, ezért házigazdáink nagyszerű vacsorája után kétkedve kortyolgattuk a söröket. Azért az összeverődött brigád látott már ezt-azt, úgyhogy abban megegyeztünk: lesz, ami lesz, másnap bármilyen idő is fogad minket, lóra ülünk és odanyargalunk, aztán majd az Úristen dönt a sorsunk felől. Ezen felbuzdulva néhányan még egy helyi discoba is eljutottak, ahol mintha egy Kusturica film elevenedett volna meg, elég szürreális élmények vártak rájuk. De legalább mindenki épségben előkerült.. majdhogynem indulásra :)

Reggeli után azért ment a homlokráncolás, hogy mi is legyen, hiszen felváltva szakadt és zuhogott az égi áldás, esélytelenné téve a gyermekmotoroztatást. Géza bá a péterfalvi sportpálya mellől közvetített, ahol a gyerkőcök tűkön ülve várnak ránk, tehát maradtunk az eredeti tervnél: odamotorozunk és lesz ami lesz.

Valóban, a kicsik a lelátó menedékében ültek a zuhogó esőben. Letámasztottuk a vasakat, majd elkezdődött a lamentálás. Itt várnak ránk és eleve eljöttünk ilyen messzire, nem mehetünk haza dolgunk végezetlenül. Bálinttal mentünk egy próbakört, azonban nagyon csúszott a körpálya gumiborítása a kanyarokban. A gyerekek lélegzet visszafojtva várták az eredményt, de sajnos ki kellett ábrándítanunk őket: nincs motorozás, túl veszélyes.

Az elkeseredést látva érzékeltük, hogy ez nem a megfelelő válasz volt, úgyhogy tovább agyaltunk. Egy srác feldobott egy ötletet: a pálya túloldalán mindenféle murvás ösvények vannak, nézzük meg azt! Újabb tesztkör és hála Istennek, ez a szakasz átment a szigorú minőségbiztosításon. A gyerekeket nagyon nem zavarta, hogy a motorozásért egy kicsit vizesek lesznek és talán a szülök is engedékenyebbek voltak aznap, úgyhogy ismét elindult a végtelenbe konvergáló körözgetés a pálya körül – az ösvények miatt most azért egy kis változatossággal. Láss csodát, a Feljebbvaló értékelte a kitartásunkat, mert hamarosan kezdett alábbhagyni az eső és végül még a Nap is ránk sütött!! Ismét nagyon nagy élmény volt, ahogy egyre felszabadultabban ment a motoroztatás és ahogy a Napsütésen keresztül éreztük, az Isten örül annak ami akkor és ott történik.

Ekkor kezdődött szegény Bálint kálváriája: defekt. Az ebédet kihagyva, ő inkább a gumiszervizt választotta… de mekkora mák (vagy gondviselés?), 50 méterre volt a helyszíntől és vasárnap délután ott voltak az emberek! Mire mi meghallgattuk a gyermekeket és bekanalaztuk a finom ennivalót, a motor is újra két lábbal (gumival) állt a Földön. Kezdődött is a szoksásos tanakodás, hogy akkor most Vereckei hágó vagy nem Vereckei hágó? Végül úgy döntöttünk, hogy nem hagyhatjuk ki újra, sokan szeretnének menni, így hát nekiindultunk. Mivel az idő az eső és a defekt miatt egy kicsit eltelt, tempósabbra kellett venni a menetet, ami sajnos egy ekkora csoportnál elég erős szétszakadozást eredményezett.

Kisebb eltévedésekkel azért még napvilágnál sikerült felérni a hágóhoz és ismét megtapasztalni, hogy inkább marsjáróval kellett volna jönni, vagy tankkal, de semmiképp sem motorral – annyira parádés az út! Az ukrán állam felebaráti szeretettől vezérelve a “gondos” útkarbantartás mellett még egy emlékművet is állított azon partizánoknak (szics-gárdisták), akiket Kárpátalja 1939-es visszacsatolásakor a magyarok végeztek ki. Az a tény, hogy azóta kiderült, ez nem teljesen így volt, nyilván nem érdekes számukra.

Felérve a honfoglalás emlékművéhez a délutáni napsütés azt hiszem mindenkivel elfeledtette az aznapi kihívásokat: belemerülve a gyönyörű panorámába és az ezer éves múltba egy kicsit magunkba mélyedtünk.. Mit is csinálunk mi itt – és szerte a Kárpát medencében a különböző motoros csoportok – évek óta? Konokul, ha fúj, ha esik, ha csak néhányan vagyunk.. Egyszerűen nem tudjuk elviselni a magyarság szétszaggatását és ezekkel az apró gesztusokkal egy-egy parányi csepp ragasztót cseppentünk a szétszakadt részek közé, hogy a határokra fittyet hányva, még ha csak egy tyúklépéssel is, de a magyar és magyar közelebb kerüljön egymáshoz.

Sajnos a hazaút visszarángatott minket a valóságba: Bálint Vmax-szának legendás futóműve nem bírt el egy kamionok által kigyúrt aszfalt huplival, amit – a sötétedésben és az igyekezetben, hogy még értelmes időben visszaérjünk – nem vett észre, és megdobta a motort. Szitálás majd csúszás, szikrázás és csend. Emberünk tényleg jóban lehet az égiekkel, mert igazság szerint sem a motorban, sem pedig benne nagyobb kár nem keletkezett. Eléggé megijedtünk, ő is megtépázottan ücsörgött az itt-ott kikopott ruhában és a motor is beindult ugyan, de a letört kuplungtartály miatt mindkettőjüket evakuálni kellett a helyszínről. Ez rányomta a bélyegét az estére és egyébként is sűrű nap volt, úgyhogy a jóéjszakát sörök után hamar nyugovóra tértünk.

Másnap reggel még az addig betegeskedő motor is feltámadt és még a határőrök sem szóltak – az autósok nagy örömére -, hogy előre gurultunk a sorok között. Dél körül hírt kaptunk Bálintról is: minden rendben, úgyhogy semmi kétség: jövőre is ott a helyünk! Komolyan, ezen a túrán mindig történik valami viszontagság, ukrán fennhatóság alatt motorozni nem egyszerű, de a kialakult csapat zokszó nélkül veszi az akadályokat. Működik, és velük egy élmény még a legnehezebb helyzet is. Nem kérdés, hogy megyünk!

Vissza